igénytelenség

_nem nézem a gossipgirl-t és nem írok csillagosszemeket.
_szeretek segíteni de visszavárom.
_nem veszem fel időben a tárgyaim.

üreshét.

kéne mostmár írni is, ha úgy érezném, de most csak foszlányok vannak egy darabig.
lebegő-állapot ON.

http://www.youtube.com/watch?v=30XKzxnTYK8&NR=1&feature=endscreen

and im feelin' good.

Birds flying high, you know how I feel.
Sun in the sky....you know how I feel.
Oh, freedom is mine,
And I know how I feel.It's a new dawn,
It's a new day,
It's a new life...for me.

lehetek én is.

Igazából minden ábrándkép ami eddig a fejemben élt, mintha egy pillanat alatt eltűnt volna, mint mikor valami porrá válik egy filmben, és apránként, majd egybe elfújja a szél.
Illumináltság után tompa hangfalak és egy ismeretlen ismerős mosolya mellett állok. Színek, amik homályosak, kiáltó-dallamos zaj, amit nem hallok, ugráló kezek és tapsoló lábak, emberek a pódiumon, ők csinálják a zajt és csak azt látom ahogy pislogok. Egy lassított felvétel volt az egész, egy borzasztó meg- és rádöbbenés.
Majd a fények gyorsan kitisztultak, a színpadon mozgó alak ismert lett, a tömeg keze-lába a helyére került, és az ismeretlen alak ismerős lett, a mosolya pedig idegen. Valójában mindenki idegen lett, akinek addig a teste-szaga hozzám simult. Mindenki, akinek a szeme belenézett az én szemembe, mindenki akinek a hangja bemászott a fülembe, és mindenki aki hallotta kimászni a szavakat a számból. Idegen volt az egész büdös, színes, zajos, bűnös hely. Menekülök a tömegből, belül menekülök, kívül egy mosollyal távozok. Belül elváltam, a testem ottmaradt. Érzem ahogy az alkohol-pára és a lehelletek megérintenek, és a hajamba másznak, füsttel és minden tömegszaggal együtt. Nem túlzottan emlékszem az este során folytatott beszélgetéseimre,kapcsolatteremtéseimre, ami inkább földönkívüliségemnek tudható be. Amit láttam megjegyeztem. Máskor is láttam már ugyanezeket a képeket, csak máshol és máshogy. Én voltam más. Most valahogy minden zavart. A szellemisége a helynek, az emberek arca, az emberek arcára ülő gondolat és szükséglet, és zavart hogy már megint zavarnak ezek a dolgok. Minden erről szól. Magunkról. Zavartak a felismeréseim, és zavar hogy nem tudom őket megfogalmazni, csak érezni.

anorexia.

Éhezem a tudásra, de csak hánytatom magam...pedig lassan gerince is csak a könyvnek van.

NAPLÓJEGYZET

én kevesekhez tartozom – de legalább keveseknek is.

5 nap

:)

Kasztovszky Béla: Pillanatfelvétel (részlet)

Pillanatfelvétel

Jamada nagyszerű fotós. Van egy mesés Canon-készlete. Ha ez nála van,megváltozik a világ. Akkor adja el a képeit, amikor akarja. Ebből él, ezért járhat egyetemre. Ebből telik neki automata Canon-készletre, olyan készletre,amelynek az árából két egyetemre való is kitelne,és mindez semmibe se kerül neki. Mindez könnyű, vidám élvezet számára. Hát majd csak fest valamit a Vénusz-lakónak.

Este volt. Szerelemre való, meleg,tiszta este. Jamada lihegve kapaszkodott vissza magas rejtekhelyükre. A sziklák között sziklaként várt rá Szizusztiken. Óvatosan letette a vörös táskát, gyengéden kivette a gépet. Szigorú, fekete szemét ráemelte a világra. Meg kell mutatnia az egész pokoli Vénusznak, mit lát, mit érez a hold csiszolta tenger partján egy földi fotós… Meg fogja mutatni. Akkor aztán már azt is megbeszélhetik, mi a különbség Jamada és Leonardo között.
Jamada már egyedül van. A világ már kép, és Jamada feloldódik ebben a képben. Ujjai éledeznek a Canon testén, a kép megsokszorozódik. Valami történik… valami történt odalent.
Egy fehér, sovány nőalak fordul, táncol, fut a homokon. Mögötte sötét bőrű, izmos fiú. Nyers, erőszakolt nevetése visszahull a vízbe. Fényes gumiszobor a tapasztalatlan elszántságtól, az ideges vágyakozástól.
Nekilódul, megtorpan. Közeledik a lányhoz.
Jamada teste szikla, tudata könnyű felhő. A Canon változik. Lustán előforog a teleobjektív, a kazettába Senco film kattan. Automata Canon kamera és SENCO negatív-éppen itt tart a földi fotótechnika.
A lány most teljes erőből rohan, de… hátra kell néznie, megbotlik, fejét hátraveti. Nyikkanó kacagása elszakad a ráugró fiú szilaj erejétől. Már a homokon fekszenek, már megvan a kép.
- Láttad? - kérdezte Jamada villanó szemmel, sóhajnyi hanggal.
- Láttam-felelte Szizusztiken, és Jamada csak rábólintott csöndesen.

Szizusztiken szobája szűk volt, teljesen kopár és szinte elviselhetetlenül meleg. De nyomban észbe kapott, és szélesre tárta az ablakot. Ott is maradt az ablaknál. Nagyon rávallott ez az érzékeny tapintat. Csak most kivételesen észre sem vette Jamada.
Amint belépett, leült a padlóra az üres, fülledt szoba kellős közepén,s a nagy vörös táskából valóságos laboratóriumot varázsolt elő.
Három képet összegyűrt. A negyediket sokáig nézegette. Végül odaintette Szizusztikent, és átnyújtotta a fotót.
A lány teste ívben hátrahajlik. Bicsakló lába homoksugarat vet a fiú felé. Hosszú haja felcsapódik, mint egy színtelen láng heves lobbanása. Áttetsző szeme hatalmasra tágul, épp a teliholdra nyílik. Párásszikrát villant fehér fogsora…
A fiú… mint a kegyetlenül pontos gepárd-a talajt nem is éri. Még egy pillanat –egy igazi, megismételhetetlen pillanat, és eléri a lány kicsiny, épp egy sós vízcseppet ejtő mellét. Még egy pillanat, és izmos karja megtöri a lány gyönge derekát. Megtöri, és mégis fedezi, ha majd a homokra zuhannak. És a tenger… a tenger fehér. Vagy fekete. Világító fehér, világító fekete-nem lehet biztonsággal megmondani. Nem áll meg rajta a szem. Két szín van még a képen, nagyon gyenge színek. A lány szeme kék: nagyon halvány, nagyon tiszta kék. A lány teste zöld: nagyon gyenge, nagyon furcsa zöld.
És kész.
Ez is egyetlen, ez is örök élmény már, mint a harcos ádáz fintora Leonardo vázlatán. Mint két vörös korong násza a tenger tükör tetején. Ezt tudja az emberekkel közölni Jamada, a fotós.
Sokáig nézte a képet a nagy fóka Vénusz lakó. Amikor végre megszólalt, valami új, valami furcsa, bizonytalan szeretet tapogatózott Jamada felé.
- Ez szép…Ez több mint szép,Jamada.
Mást várt.
Másra készült, ha ugyan készült bármire is. Nem tudott válaszolni, nem is akart. Nem volt semmi mondanivalója.
- Köszönöm… Köszönöm,Jamada. Ez…ez nagyon tanulságos volt számomra. Félreismertelek, és… félreismertem a földi művészetet. Nem volt bennem semmi rossz szándék, hidd el. Csak éppen arról feledkeztem meg,hogy más világban születtem,és…és én is más vagyok,mint az emberek. Felületes szemlélő voltam a művészi alapélményt nem is kerestem. Hát most megkaptam. Én tanultam meg tőled,holott azt hittem…Nos egyszerűen alkalmatlannak gondoltalak arra , hogy tanítsalak. Sírni szeretnék emiatt.
- Mire akarsz te engem tanítani?- kérdezte zavart krákogás közepette Jamada.
- Megteszem ,amire kértél. Rég meg kellett volna tennem, kérés nélkül is. Meg fogsz engem érteni,és talán meg is bocsátasz nekem…Megmutatom neked,hogyan rögzítettem én ugyanezt a képet.
Jamada bólintott, figyelt. Egy pillanatra meglegyintette az ismeretlen irányból támadó veszély, a védtelenség gyomorszorító érzése. De csak egy pillanatra. Hatalmába kerítette a kíváncsiság és valami végtelen, tiszta nyugalom.
Maga elé képzelte a tengert. A tengert,a holdfényt,a csendet. –és már látta is. Már ott ült a csillagos ég alatt, a nap melegét gyengéden visszasugárzó sziklapárkányon.
A holdat ezúttal nemcsak látta:meg is érezte enyhe húzását,az ezüst holdtengeren megtörő napfény visszavert ,gyönge melegét,a kráterek mélyén lappangó sötétség iszonyúan hideg leheletét. A tengert-villogva szétszóródó holdszilánkjaival-ezúttal nemcsak látta,hanem érezte is hatalmas súlyát,lüktető sodrását,habos csiklandozását. Látta a langyosnehéz mélyben kutató,rebbenő halakat. És meglátta a kalimpáló,hancúrozó,majd ágaskodva kifelé törtető két embert…Meglátta puha talpuk olvadó nyomát,meghallotta heves lélegzetüket,megérezte csöpögő-borzongó,táncra,futásra ingerlő kedvüket,egymás meztelenségétől támadó,ideges,forrósodó izgalmukat. Nézte a lány világító, fehér farát,hagyta,hogy előnyt szerezzen,s amikor már nem fehér,hanem valami furcsa,meseszerű zöld szín vonta be a táncolva szökő csodát,torkában dobogó szívvel indult utána.
Megérezte hogy követik, megérezte,hogy komolyra fordult a dolog,futott, de már nem érzett talajt a lába alatt,már nem látta a homokot,nem látta a tengert, már semmit se látott a világból, csak egy zihálva közeledő izmos, elszánt fiút. Látta őket, pontosan úgy, ahogyan egymást látták,de látta őket egyszerre is, mint Jamada, messziről, majd hirtelen egészen közel…az idő csikorogva fékezett…a mozdulatok természetellenesen lelassultak…a kép-az agyába mélyen és mindörökre bevésett kép-lassanként összeállt. A lány haja fellobbant, szeme és fogsora világított, kis kemény mellének dermedt hegyére sós vízcsepp futott.
Az a két ruhátlan ember már semmit,de semmit nem látott,nem gondolt; csak valami mély,lüktető hang hallatszott: talán a hold felé feszülő tenger sóhajtása,talán százmilliárd csillag távoli morajlása,talán a két ember fiatal s a szerelemben járatlan idegrendszerén végigrohanó tűzvész suhogása.
A kép életnagyságú volt, és nem volt szegélye.

Ezt a fejemből szedték ki. Biztos álmomban megint hangosan beszéltem.

http://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=wWFLtONmrFE

Hol a közös nevező? Az élet hajó, a tengeren, te meg az evező.
Vigyázz! Elsodorhatnak a hullámok, hiába minden szép, ha te nem úgy látod.
Változz! A puszta lét csak áldozat, a saját félelmeidbe ütközöl,a kárhozat,
Harcolj! Attól erős a gyengeség, elhagyva a felszínt, a hiúság nagy menedék.
Válassz! Hogy épp merre fújjon a szél, nem a lehetetlen tragédia, hanem hogy nincsen cél.
Mértékletességben az érték, tovább élnek akikben nem él az érdek.
Hisz egyedül lenni és magányban, nem ugyanaz. A magány -más hiánya, az egyedüllét -önmagad.
"Senkit sem ismerhetünk félre, csak magunkat ha még ahhoz sem vagyunk hűek.
Ne hagyd hogy a félelmeid megfosszanak a boldogságtól!"
"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
Mert nem fáj amit nem látnak.
Hova tartunk mi most barátom? Csak üldögélgetünk itt a paránkon.
(...)
Fogyasszunk zsák számra mert megtérül és bekebelez, megtervez az elévülés.
Jön energia, aranyáron a lakásba. Megfagysz vagy csengetsz itt ez a norma.
A remény rabul ejt a komfortos szerepbe hogy, egy szép napon itt megjön majd a szerencse.
Mint a vakon úszó mlm flotta, fektess bele el kötelez a csorda(csürhe).
Kaszálni való kaszinó kassza, végén elhiszed hogy a deficit hajtja.
De mit vár az, ki a műanyagot eszi, csak betegeskedik, azt azért nem lesz happy.
E századbeli minden, de egészségünknek a korunk, az internet egy tiszta percet nem enged meg hogy láss,
(...)
Csendes háttal állunk meg a világnak, mert így könnyebb, hisz az nem fáj amit nem látnak.
(...)

mára.

nem a világ ronda és hideg, hanem én vagyok hozzá kevés hogy megnyissam a kreativitást, és beilleszkedjek, és segítsek, és örömöt osszak. nekem kell változni, és akkor majd mást fogok látni.

mindenkép.

Tépjük ki a vágyat a szívből, fessünk képet álomképből.
Hárman leszünk majd a képen, te én, és a tükörképem.
Elindulunk, érzést lopunk, majd mosolyogva megtorpanunk.
Megízleljük a valóságot, amitől már inkább hányunk.
Émelygő íz a szájban, benn ragadtunk a slamasztikában.
Minden foltot mi okoztunk, emlékekkel miket visszahagytunk.
De ha hagytuk is, minek és kinek, hiszen már senki nem veti meg
Azt az ágyat amiben egyszer majd szerettél volna
A holdfényben álmodozni hogy mi lesz holnap.
Aztán egyszer csak mindenki felébred, a másikat az ember nem ismeri meg.
De tudni fogod hogy én ki voltam, mert a másik énem végig magammal hordtam.

a semmi meg egy medve.

http://www.youtube.com/watch?v=DMOnfWiH_cQ&feature=endscreen&NR=1

kegyetlen vagyok. meghatott vagyok. várakozó vagyok.
semmi elé rakott tányérban vagyok. és fekszem itt ebbe' nézz ide.

cseszd

meg képzelet, hogy igaznak hiszlek.
meg igazság, hogy csak álom vagy.
meg álom, hogy azt hiszem valóság.
meg valóság, hogy azt hiszem több is van.
meg múlt, hogy megijesztettél a jövőmtől.
meg jelen, hogy elcseszed a jövőm.
meg időjárás, hogy ekkora hatással vagy rám.
meg öntudat, hogy nem végzed a dolgodat.

kép.

Azthiszem nekem sem ártana kicsit magamba néznem. Mert mindig másokat elemzek borzasztó nagy előszeretettel és iróniával, azonban magamban elmerülve megijedek, eldöntöm hogy egyedül vagyok, és ennyi. Nem lépek tovább, nem fejlődök, csak egy helyben toporgok.
Megfontolt szeretnék lenni. Szeretném ha tudnék semleges lenni egy emberhez attól a ponttól kezdve, hogy a kezem a kezébe szorul és hüvelykujjam rászorít, biztosítva az illedelmes köszöntést.
Mikor megismerünk valakit, általában én szeretem ha valaki nem tolakszik az arcomba, és "puszil", szeretem ha megvan a kartávolság, ugyanis ilyenkor lehet a legjobban az ember szemébe nézni. Szemmel köszönni illedelmesebb mint elfordított fejjel puszit adni.
Ebben a pillanatban leforog egy emberrel kapcsolatban sokminden az agyamban. Ki ő és mit csinál, miért csinálja amit csinál, mi köze van és mi köze lesz hozzám. Vajon másnak mi forog le az agyában ha megszorítom a kezét.?
Megismerek valakit, megtudom a nevét, nyílt vagyok, talán túl nyílt, szeretném megismerni, szeretném ha lenne közös programunk, szeretnék neki jó dolgokat mutatni, és jó dolgokat vinni az életébe, amiket én is élvezek erről úgy gondolom hogy ő is biztos élvezné. Szeretném vele megosztani az értékes dolgokat, az élményeket, a gondolatokat, az örömöket. Rázúdítom az első pillanattól fogva. Ilyenkor jön, hogy mindenki más lassít, gondolván: hé te lány, nekem nem kell a gondolatod, minek csinálod, van saját gondolatom!
Piszok nehezemre esik a visszautasítás, ha jót akarok és aztán leszarnak.
Bízok az emberekben, ez egy alapvető tulajdonságom, és mindig bízni fogok. Az már csak az én szegénységi bizonyítványom hogy elraktározom a fájdalmat, és a csalódást, de nem tanulok belőle, inkább érlelem. Ki tudja hátha valami értékes ember leszek a sok érlelődés végére. Mint egy jó öreg bor. Nem akarok öregkoromra értékes lenni.
Szükségem van az emberekre! Miért függök ennyire? Miért érzem magam így?
Szeretek szeretni. Szeretek adni. Szeretnék kapni,csak a termését az adományomnak.
Nem akarok negatív lenni, de kreativitást ad a fájdalom. Motivációt a változásra, ezáltal milliónyi gondolatot.
Rájöttem, hogy belőlem hiányzik a képesség, hogy beleolvadjak egy társaságba, imádok mocskos különc lenni, az örök mástmondó, mástérző, de emellett  borzasztóan vágyom az azonosulásra, a közös jóérzésre.
Nem nyugszom bele hogy az élet "csak" ennyi. Annyi célom van, de én MEG AKAROM OSZTANI.

kacat

Összevisszaság. Már most, hogy elkezdem írni ezt a bejegyzést, érzem hogy nem is lesz igazán témája, sem értelme, sem mondanivalója. Vagy nem is tudom. Összekavarodást érzek. Össze-vissza. Lehet hogy ez most csak a tél, ahogyan reggel belenézek a napba és elgondolkodom rajta hogy mennyire jó érzést okoznak a napsugarak, és érzem hogy kiolvadnak a fagyos izmok, elpuhul a bőröm, megjelennek a görbe ráncok és egy mosolyban teljesedik ki a hálám, hogy végre kisütött a nap. Majd pár órával később hirtelen szürkeség, lógólábú felhők, jégdarabok kopognak az ablakpárkányon, szürkeség, szél és ziláltság van a levegőben. Pár óra. ennyi kellett hozzá, és beállt ez az állapot. Ezt érzem azt hiszem, az egyik pillanatban süt a nap, majd hirtelen hagyom a felhőknek, hogy eltakarjanak, és csak a szürkeséget lássam.
Bizalomhiány. Nem hiszem hogy annyira megtört lennék,hogy ne bízzak. Mert mindig bízok, az első pillanattól fogva, hogy megismerek valakit, bízom benne, szeretnék jó kapcsolatot ápolni vele, barátságot kötni, elképzelek közös mosolygós-nevetős órákat, eseményeket. Erdőben sétálást, sötétben fogócskázást, csillagok alatt beszélgetést, ölelést, barátságot. Egyetlenegy perc alatt el tudom képzelni a közös pozitív jövőképünket. Aztán jönnek a csalódások, hogy a másiknak nem annyit jelent, mint nekem. Hogy nincs annyi idő, hogy nem az az ember, hogy nem olyan fontos, hogy nyaljunk másnak, hogy cinikusság, hogy átverések. Ezek után csak annyit tudok kérdezni, hogy mit akartok tőlem?
Tapasztalataim eddig azt mutatják, hogy van aki szívesen megdöntene, van aki szívesen beszélgetne velem egyet, van aki szívesen megismerné a barátnőmet, van aki szívesen bulizna velem egyet, van aki örülne neki ha egyel több ismerőse lehetne facebookon, van aki ha egyedül van akkor felhívna, van aki jóban lenne az ismerőseimmel.
Ennyi...olyan embereket szeretnék magam köré, akiknek akkor is fontos vagyok ha éppen szerelmesek, ha átjönnek hozzám egy beszélgetésre, nem kell utánuk futkosnom, akik mellett nem kell azt éreznem hogy csak én akarom, akik nem akarnak elbűvölni, akik keresnek, akik megismernek és őszintén lebasznak, akik szeretnek, akik szeretnek sétálni sátorozni és spontán dolgokat csinálni, és akik nem cserélnek le engem a mindennapjuk kényelmére.
Örülnék ha az emberek felfognák hogy az a perc már eltelt. És telik folyamatosan.
Sok történet keresztezte már az utamat. Mind tapasztalat, mind tanulás. Nem vagyok hülye.
Nem tudok bízni az emberekben, csak az álmaimban, hogy az éppen szembejövő ember felismer és megtart. Bocsánat mindenkitől akire tévesen ráragasztottam az álmaim. Nem bennük van a hiba, hanem bennem. Éppen arra jártak és én már le akartam láncolni őket, sajnálom. Mindenkinek meg van az élete, a sajátja, és el kell fogadni, hogy egyes emberek, csak bizonyos életszakaszunkban lehetnek mellettünk. Felismerni azt a gyakran fátyol mögé rejtőző eseményt, hogy éppen elválnak útjaink, számomra kínokat okoz. Nem tudom elviselni hogy elvesztettem mindennapi embereket, a mindennapokból amibe beleszoktam, és jelenleg nem tudok kialakítani magamnak egy kényelmet, egy biztonságot. Nem érzem magam biztonságban. Egyedül érzem magam ami még nem lenne gond, de jelenleg tudom, hogy egyedül vagyok.

Veszprém

?!...?....!.

Egy falatnyi Magyarország.

http://allamadossag.net78.net/

http://eduline.hu/erettsegi_felveteli/2012/1/5/Itt_vannak_a_2012es_keretszamok__kepzesi_te_WTPIUQ

http://www.youtube.com/watch?v=p8bPnfUuoZk

http://eduline.hu/erettsegi_felveteli/2012/1/5/Ellehetetlenitette_a_gazdasagi_es_jogi_egye_6N4Q1Y

ne csörögj még óra, az álmom ne vedd el.

http://www.youtube.com/watch?v=h_6Jx5naiFg&feature=related

Fodor Ákos

Ön-?

Méltó, de nem alkalmas emberi szerepre,
aki csak kiváltja, amit érezni szeretne.

rozi

"De szép színe van kendnek. Olyan szép sárga. Tudja már mire gondolok."

az az igazság

hogy még sosem tapasztaltam meg milyen egyetlen dologban elmerülni.
aki habzsol, előbb-utóbb megfullad.

http://www.youtube.com/watch?v=mmlhCC2VAXo

‎"Fiatal korunkban boldogtalanságra programoztak bennünket.Arra tanítottak, hogy a 


boldogság 


érdekében pénzre, sikerre, egy gyönyörű vagy jóképű partnerre van szükséged az életben,jó 

állásra,barátokra, spiritualitásra, Istenre-válaszd amelyiket akarod. Ha nem szerzed meg ezeket

a dolgokat, nem leszel boldog, ezt mondták nekünk.Nos, ez az amit kötődésnek nevezek.A 


kötődés olyan hiedelem amely szerint valami nélkül nem leszel boldog.Ha egyszer ez 


meggyőződéseddé válik-ha bekerül a tudatalattidba,ha léted mélyen gyökerez az effajta 


gondolkodásban-, akkor véged van."




(Anthony de Mello jezsuita atya: Ébredj Tudatára című előadássorozatzat gyűjtemény)

világ(z)űr, avagy ha nincs 'csak' , akkor mégiscsak van 'csak'.

Szeretném ha tudná hogy nem mosolygok mindig. Ha mosolygok az nem mindig őszinte. Nem tudom hová tenni amit kapok, mert nem tudom hogy az okok melyik dobozába tegyem. Nem megy.  Ha kapok valamit egy ösztönös kérdés azonnal belémhasít: miért?
Nincs olyan okdobozom amire az lenne ráírva, hogy feltétlenül. Azaz, minden feltétel nélkül. Csak azért, mert szeretném. Nehéz üressé tenni egy dobozt, majd ráírni hogy őszinteség,bizalom és feltétel nélküliség doboza.
Lehet hogy csak nem szoktam hozzá az őszinteséghez. Vagy nem is ismerem azt. Ha megkapom, egyszerűen nem hiszek neki, vagy nem elég. A tökéletest keresem, de ha megtalálom, akkor mindig találok valami apróságot, amit MÉG keresek. Ez sokmindennel így van, és mindig továbbállnék, továbbállnék a fényképezőgépemtől, a frissen vásárolt nadrágoktól,felhőktől, az egyetemtől, a szaktól, a helytől, a hegyektől, a zenétől, a labdától, az ágytól és a 18 foktól, a sárga falaktól, a lila falaktól, pár mosolytól, csókoktól, egy csóktól, írástól, gondolatoktól, érzésektől, illatoktól, fényektől, emberektől.
Fogalmam sincs, hogy mivel kapcsolatban éreztem már olyat, hogy ez elég nekem. Ez így pont jó, és nincs ennél jobb. Csak ez van és ezt teljes elmémből és szívemből elfogadom. És nincs szükségem jobbra, vagy másra.
Nem beletörődni szeretnék a helyzetembe, hanem megelégedni vele.
Jelenleg érzem a kettősséget, hogy meg kéne állnom, és azt mondanom: ennyi. Legyél hálás azért, ami van, annyi mindent kapsz, annyi ember vesz körül, minden második gondolatod valóra válik. Van akinek fele ennyi nem jut mint neked. Ekkora őszinteséget és bizalmat és törődést nem mindenki kapna meg, te pedig egy vékony hajszálon táncoltatod, majd eldobnád a porba. Ha így folytatom megkopaszodom.
Az az érzésem, hogy ha ezek a mondatok meggyőznének, akkor megállnék, és elvesznék azok között az emberek között akik élnek, akik mosolyognak, és vannak vágyaik, de azok aprók. Beletörődtek a helyzetükbe. Mosoly ül az arcukon, de a szemükben ott vannak a vágyaik. Mert a vágyakat nem lehet kiölni. Aztán múlnak az évek és elfelejtik őket. Nem gondolnak rájuk, és egy idő után úgy érzik hogy megelégedtek a munkával amit szereztek, a hobbival amit nem űznek, az emberrel akinek gyereket szültek és a feleséggel aki a tojásrántottát teszi az asztalára minden reggel, pedig mikor 4 éves volt, úgy képzelte el hogy majd az ő szerelme, mint apáé anya, az majd teát és friss kenyeret is hoz a tojásrántotta mellé. De így maradt egy életre a tojásrántotta.
Szeretném tudni hogy mit is akarok, ehhez elhanyagolhatatlanok a tapasztalatok. De meddig fogok tapasztalni életemben, és mikor kezdek el élni?Tudom hogy a boldogság nem akkor jön el, ha a vágyaimnak eleget tettünk. Én és az élet. A boldogságot nem szabadna tárgyakhoz vagy emberekhez kötni. Ez ront el minket. A boldogságot érezni kell, ha szabadon azt tesszük amit szeretünk. Ha mindennap úgy tudunk fel kelni, hogy igen, én ezt szeretném csinálni. Hogy kivel, és hol, és milyen körülmények között az részletkérdés. A nagyobb halmaz, az az hogy mit is szeretnék csinálni, tenni. Van aki egész életében festeni szeretne és másoknak örömet okozni ezzel, az részletkérdés hogy tökéletessé teszi a vágyát egy szerető feleség és egy gyerek, akit megtaníthat festeni. Van aki házas ember akar lenni egész életében és szerelmes lenni, és az a részletkérdés hogy milyen munkahelye van, vagy hogy hány baráttal találkoznak ünnepek után. Van aki egész életében utazni akar, és a részletkérdés, hogy vele tart valaki, csak tökéletesebbé teszi az utazást.
A feladat szerintem az, hogy kiigazodjunk, hogy mit is akarunk, és mi a részlet, a változó a történetünkben.
És ha nem törődök bele a dolgokba, és nem mondom azt egy mosoly mögött hogy nekem ez elég, és jó így, mert nem kockáztatok, akkor mi fog történni? Nem kereshetem csak örökké a dolgokat, meg kell állnom, mert elmúlik az időm, tapasztalatok nélkül, ha az életet keresem. Nem ismerem a sorrendet. Nem tudom hol kell elkezdeni, meddig szabad engedni hogy tapasztaljunk és mikor kell követelni az életet.
Ha sosem lesz elég ami van, akkor sosem tudom majd meg hogy mi kell igazán. Tehát az "elég" is csak egy ideiglenes állapot. Ez jó hír, köszönöm.

http://www.youtube.com/watch?v=xvWn2TjOFKI

megérdemlem hogy értem valaki bármit megtegyen?most.

el akarok vonulni és fényképezni

most

Lebeszélhető percek.

Van 60 percem amit lebeszélhetek, egy hónapban. Fura egy korlátozás ez, nem írhatok nem csinálhatok mást, csak beszélhetek. Az időmet ami egy hónapra nem túl sok, ami egy évre sem sok és azt hiszem az életemben sem sok, amiért fizetni kell amiért meg dolgozni, amiért meg tanulni amiért meg feladni az időt, tehát az időmet amit központilag egységesítettek 60 perccé, és korlátoztak beszélgetésre, ezt az időmet be kell osztanom. Úgy hogy ismerhetek akármennyi embert, minden emberre nem lesz idő mert ha 60-nál több emberrel szeretnék beszélni egy hónapban(még ha csak beszélni szeretnék velük) akkor mindenki egy percet kapna belőlem, és ha másodpercekre bontanám a perceket akkor több embernek mondhatnék minden hónapban egy betűt, és talán egy év alatt vagy több vagy sok, egy egész mondat kijönne a betűkből. Nem tudom mi lenne az a mondat amit egy-egy embernek mondanék mert igazából így életemben nem mondhatnék többet nekik. Lehet hogy mindenkinek csak annyit mondanék hogy "hívj vissza" . Lehet hogy nem mindenki van olyan korlátok közé szorítva mint én. Nem tudom hogy ki lenne az aki visszahívna, és örökké beszélgetne velem. Nem tudom ki lenne az aki a saját 60 embere közé szorítana engem. Igazából rajtam múlna hogy előfizetést váltsak, persze annak is megvan a maga listája, nincs olyan hogy végtelen. Minden hónap 22-ik napjára elfogy az időm, amit be sem osztottam, hiszen elfogy pár emberre, van aki többet kap, van aki kevesebbet. Van aki csak átverésként kapja meg, van aki kedvességből, van aki muszájból van aki titokból van aki nem kapja meg mert nem gondolok rá és van aki azért nem, mert gondolok rá. Mostanában egyoldalúnak látom a dolgokat. Úgy érzem hogy amit mondani akarok hosszabb mint egy perc. És akit érdekel úgyis visszahív. Addig is itt van a fejemben.


http://www.youtube.com/watch?v=tu5JgtAjceM

„A ‘fényképez’ szónak szerencsés szinonímája a magyar nyelvben: ‘megörökít’. Érzékelteti a múló idő megragadásának, a tűnékeny világ megőrzésének szándékát. Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat: a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt.” – Korniss Péter