kacat

Összevisszaság. Már most, hogy elkezdem írni ezt a bejegyzést, érzem hogy nem is lesz igazán témája, sem értelme, sem mondanivalója. Vagy nem is tudom. Összekavarodást érzek. Össze-vissza. Lehet hogy ez most csak a tél, ahogyan reggel belenézek a napba és elgondolkodom rajta hogy mennyire jó érzést okoznak a napsugarak, és érzem hogy kiolvadnak a fagyos izmok, elpuhul a bőröm, megjelennek a görbe ráncok és egy mosolyban teljesedik ki a hálám, hogy végre kisütött a nap. Majd pár órával később hirtelen szürkeség, lógólábú felhők, jégdarabok kopognak az ablakpárkányon, szürkeség, szél és ziláltság van a levegőben. Pár óra. ennyi kellett hozzá, és beállt ez az állapot. Ezt érzem azt hiszem, az egyik pillanatban süt a nap, majd hirtelen hagyom a felhőknek, hogy eltakarjanak, és csak a szürkeséget lássam.
Bizalomhiány. Nem hiszem hogy annyira megtört lennék,hogy ne bízzak. Mert mindig bízok, az első pillanattól fogva, hogy megismerek valakit, bízom benne, szeretnék jó kapcsolatot ápolni vele, barátságot kötni, elképzelek közös mosolygós-nevetős órákat, eseményeket. Erdőben sétálást, sötétben fogócskázást, csillagok alatt beszélgetést, ölelést, barátságot. Egyetlenegy perc alatt el tudom képzelni a közös pozitív jövőképünket. Aztán jönnek a csalódások, hogy a másiknak nem annyit jelent, mint nekem. Hogy nincs annyi idő, hogy nem az az ember, hogy nem olyan fontos, hogy nyaljunk másnak, hogy cinikusság, hogy átverések. Ezek után csak annyit tudok kérdezni, hogy mit akartok tőlem?
Tapasztalataim eddig azt mutatják, hogy van aki szívesen megdöntene, van aki szívesen beszélgetne velem egyet, van aki szívesen megismerné a barátnőmet, van aki szívesen bulizna velem egyet, van aki örülne neki ha egyel több ismerőse lehetne facebookon, van aki ha egyedül van akkor felhívna, van aki jóban lenne az ismerőseimmel.
Ennyi...olyan embereket szeretnék magam köré, akiknek akkor is fontos vagyok ha éppen szerelmesek, ha átjönnek hozzám egy beszélgetésre, nem kell utánuk futkosnom, akik mellett nem kell azt éreznem hogy csak én akarom, akik nem akarnak elbűvölni, akik keresnek, akik megismernek és őszintén lebasznak, akik szeretnek, akik szeretnek sétálni sátorozni és spontán dolgokat csinálni, és akik nem cserélnek le engem a mindennapjuk kényelmére.
Örülnék ha az emberek felfognák hogy az a perc már eltelt. És telik folyamatosan.
Sok történet keresztezte már az utamat. Mind tapasztalat, mind tanulás. Nem vagyok hülye.
Nem tudok bízni az emberekben, csak az álmaimban, hogy az éppen szembejövő ember felismer és megtart. Bocsánat mindenkitől akire tévesen ráragasztottam az álmaim. Nem bennük van a hiba, hanem bennem. Éppen arra jártak és én már le akartam láncolni őket, sajnálom. Mindenkinek meg van az élete, a sajátja, és el kell fogadni, hogy egyes emberek, csak bizonyos életszakaszunkban lehetnek mellettünk. Felismerni azt a gyakran fátyol mögé rejtőző eseményt, hogy éppen elválnak útjaink, számomra kínokat okoz. Nem tudom elviselni hogy elvesztettem mindennapi embereket, a mindennapokból amibe beleszoktam, és jelenleg nem tudok kialakítani magamnak egy kényelmet, egy biztonságot. Nem érzem magam biztonságban. Egyedül érzem magam ami még nem lenne gond, de jelenleg tudom, hogy egyedül vagyok.