Igazából minden ábrándkép ami eddig a fejemben élt, mintha egy pillanat alatt eltűnt volna, mint mikor valami porrá válik egy filmben, és apránként, majd egybe elfújja a szél.
Illumináltság után tompa hangfalak és egy ismeretlen ismerős mosolya mellett állok. Színek, amik homályosak, kiáltó-dallamos zaj, amit nem hallok, ugráló kezek és tapsoló lábak, emberek a pódiumon, ők csinálják a zajt és csak azt látom ahogy pislogok. Egy lassított felvétel volt az egész, egy borzasztó meg- és rádöbbenés.
Majd a fények gyorsan kitisztultak, a színpadon mozgó alak ismert lett, a tömeg keze-lába a helyére került, és az ismeretlen alak ismerős lett, a mosolya pedig idegen. Valójában mindenki idegen lett, akinek addig a teste-szaga hozzám simult. Mindenki, akinek a szeme belenézett az én szemembe, mindenki akinek a hangja bemászott a fülembe, és mindenki aki hallotta kimászni a szavakat a számból. Idegen volt az egész büdös, színes, zajos, bűnös hely. Menekülök a tömegből, belül menekülök, kívül egy mosollyal távozok. Belül elváltam, a testem ottmaradt. Érzem ahogy az alkohol-pára és a lehelletek megérintenek, és a hajamba másznak, füsttel és minden tömegszaggal együtt. Nem túlzottan emlékszem az este során folytatott beszélgetéseimre,kapcsolatteremtéseimre, ami inkább földönkívüliségemnek tudható be. Amit láttam megjegyeztem. Máskor is láttam már ugyanezeket a képeket, csak máshol és máshogy. Én voltam más. Most valahogy minden zavart. A szellemisége a helynek, az emberek arca, az emberek arcára ülő gondolat és szükséglet, és zavart hogy már megint zavarnak ezek a dolgok. Minden erről szól. Magunkról. Zavartak a felismeréseim, és zavar hogy nem tudom őket megfogalmazni, csak érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése