kép.

Azthiszem nekem sem ártana kicsit magamba néznem. Mert mindig másokat elemzek borzasztó nagy előszeretettel és iróniával, azonban magamban elmerülve megijedek, eldöntöm hogy egyedül vagyok, és ennyi. Nem lépek tovább, nem fejlődök, csak egy helyben toporgok.
Megfontolt szeretnék lenni. Szeretném ha tudnék semleges lenni egy emberhez attól a ponttól kezdve, hogy a kezem a kezébe szorul és hüvelykujjam rászorít, biztosítva az illedelmes köszöntést.
Mikor megismerünk valakit, általában én szeretem ha valaki nem tolakszik az arcomba, és "puszil", szeretem ha megvan a kartávolság, ugyanis ilyenkor lehet a legjobban az ember szemébe nézni. Szemmel köszönni illedelmesebb mint elfordított fejjel puszit adni.
Ebben a pillanatban leforog egy emberrel kapcsolatban sokminden az agyamban. Ki ő és mit csinál, miért csinálja amit csinál, mi köze van és mi köze lesz hozzám. Vajon másnak mi forog le az agyában ha megszorítom a kezét.?
Megismerek valakit, megtudom a nevét, nyílt vagyok, talán túl nyílt, szeretném megismerni, szeretném ha lenne közös programunk, szeretnék neki jó dolgokat mutatni, és jó dolgokat vinni az életébe, amiket én is élvezek erről úgy gondolom hogy ő is biztos élvezné. Szeretném vele megosztani az értékes dolgokat, az élményeket, a gondolatokat, az örömöket. Rázúdítom az első pillanattól fogva. Ilyenkor jön, hogy mindenki más lassít, gondolván: hé te lány, nekem nem kell a gondolatod, minek csinálod, van saját gondolatom!
Piszok nehezemre esik a visszautasítás, ha jót akarok és aztán leszarnak.
Bízok az emberekben, ez egy alapvető tulajdonságom, és mindig bízni fogok. Az már csak az én szegénységi bizonyítványom hogy elraktározom a fájdalmat, és a csalódást, de nem tanulok belőle, inkább érlelem. Ki tudja hátha valami értékes ember leszek a sok érlelődés végére. Mint egy jó öreg bor. Nem akarok öregkoromra értékes lenni.
Szükségem van az emberekre! Miért függök ennyire? Miért érzem magam így?
Szeretek szeretni. Szeretek adni. Szeretnék kapni,csak a termését az adományomnak.
Nem akarok negatív lenni, de kreativitást ad a fájdalom. Motivációt a változásra, ezáltal milliónyi gondolatot.
Rájöttem, hogy belőlem hiányzik a képesség, hogy beleolvadjak egy társaságba, imádok mocskos különc lenni, az örök mástmondó, mástérző, de emellett  borzasztóan vágyom az azonosulásra, a közös jóérzésre.
Nem nyugszom bele hogy az élet "csak" ennyi. Annyi célom van, de én MEG AKAROM OSZTANI.