Ha visszatekintek arra a M.H-ra, aki júliusban Anglia utcáin tologatott két kisgyereket babakocsiban, aki takarít, aki bevásárol, akinek tervei vannak, majd hazajön és ahogy leteszi a seggét kis országunk kényelmes földjére, mindent felad.
Belekóstoltam valami másba, és büszke vagyok rá hogy június 26-án megkezdődő szakaszt teletöltöttem mosollyal és emlékekkel, vágyakkal, és tervekkel, önsajnálat helyett. Teljesen megváltozott a nézőpontom, mindenben megláttam a kihívást és TETTEM azért, amit szerettem volna.
Mikor megtudtam hogy nem vesznek fel sehová, akkor a szülőkkel ellentétben nem elcsüggedtem, hanem új lehetőségeket láttam meg (amiknek az ára az eltávolodás lett). Egy egész szabad évet, ami alatt fejlődhetek, önmegismerhetek, dolgozhatok, tehetek, behozhatom minden lemaradásom, csak munkába kerül.
Aztán nem is tudom hol változtak meg a dolgok, vagyis azt hiszem tudom...azok a dolgok amik egész nyáron az erőt adták, a barátságok, akik támogattak, hogy összedobunk egy Kanadai utat, hogy én úgy hittem benne mint soha semmi másba... hol van már ez a gyermeteg hit és bizalom és erő. Tudom hogy bennem van, és újra ezt akarom, mert most sorolhatnám mire fogjam a jelenlegi semmittevő állapotot, de nem lenne értelme. Változtatni kell és ennyi.
Tudom hogy melyik ponton változtam meg, és jelnek veszem azt, hogy ezt a pontot fél év után sikerült őszintén tisztázni. Hideg zuhannyal és mindennel ami várható volt. De rendjén van, kezd tisztulni a lelkiismeretem.
Lehet hogy néha önzőség valami, ha csak arról szól, hogy mentsem a lelkiismeretem.
Az utóbbi fél év is egy személyiség"fejlődés" volt...sok mindent tanultam, és úgy érzem most tudom hogy mit akarok, amit nekem tennem kell....csak neki kéne állni. TENNI.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése